stripped&striped

Sosem gondoltam, hogy valaha eljutunk az Egri vár börtönmúzeumába, amelyről oly régóta beszélgettünk már, s egyszer csak azon vettem észre magam, hogy reggel állok a tükör előtt, teljesen átlátszó ruhában, és indulok Hozzád. Olyan ruhát kellett választanom, amelyet egyetlen mozdulattal le tudok vetni. Ez a ruha olyan régen volt rajtam… Nem emlékeztem rá, hogy ennyire átlátszó… És persze pont ma verőfényes napsütés mosolyogja be a budapesti reggelt. Fehérnemű nincs rajtam, és a ruha tényleg nagyon átlátszó. De indulok, gyalogolok végig az utcán. Hát igen, épp ma lepték meg a villamossíneket a felújító munkások, valószínűleg csak én érzem úgy, hogy mindenki engem néz, de rohanok a metrólejáróba, ahol legalább a nap nem világítja át a ruhám... Bár az, hogy nincs rajtam fehérnemű, a vékony anyag miatt akkor is látszik. Aztán közben csörög a telefonom, és amennyire az a metróban lehetséges, megpróbálok minden telefont elintézni a munkával kapcsolatban, hogy amikor Veled leszek, már ne csörögjön. Közben sms jön Tőled, hogy vegyek egy újságot Neked. Ha már megálltam, veszek Neked a kedvenc csokis kiflidből is, bár már jelezted, hogy vársz. Megcsókolsz és indulunk, természetesen vezetés közben is megvizsgálod, mennyire izgatott fel, hogy végigrohantam a városon fehérnemű nélkül, egy szál valóban nagyon átlátszó szoknyában. Jobb kezed a váltó és a csiklóm között vándorol, miközben araszolunk ki a városból, majd hol a combomba, hol a szeméremdombomba csípsz bele, sziszegek, de még gondolni sem gondolom, hogy hagyd abba, hisz napok óta várom, hogy érezzelek, hogy fájhassak Érted, Általad, Neked. Ezek az alattomos, kicsi de harapós csípések váltakoznak a csíklom ingerlésével, és mindezt bárki láthatja, aki mellettünk araszol, vagy éppen áll a forgalomban. Nehéz így szépen ülni és még beszélgetni is, mikor már levegőt sem nagyon kapok és legszívesebben a szélvédőre tenném a lábam, hogy minél jobban hozzám férj. Mohó vagyok, tudom, de ez miattad van, mert annyira hiányoztál már nekem. Ahogy kiérünk az autópályára, rendes kislányhoz méltóan tisztára nyalom a kezed és most már a ruhámmal vagy elfoglalva: jó, de szerinted túlságosan zárt fent, így a bicskád segítségével elkezdem felbontani a varrást a mellrészénél. Nagyon hamar megérkezünk, gyerekkoromban nagyon sokszor nyaraltam Egerben, és a várban is voltam fenn néhányszor, ezért sok mindenre emlékszem, de most másként megyünk be:)

Megváltjuk a jegyeket, majd illetlenül gyorsan lezavarjuk a történeti kiállítást, és rohanunk a Börtönmúzeumba. Lesietünk a hosszú, szerencsére alulról is jól szemmel tartható lépcsőn. Nemrég nyitottak, talán mi vagyunk ma az első látogatók. Szerencsére egyedül… Te lázasan keresed a megfelelő helyeket és tárgyakat, én megpróbálom vagy egy tucatszor végrehajtani életem leggyorsabb vetkőzését és öltözését, és készülnek a képek bilincsben, börtönrácsnál állva, és deresen is... Kipróbálni lenne a legjobb a derest, de nem hoztál vesszőt, nem is reméltük, hogy ennyire egyedül tudunk maradni. De így is nagyon izgalmas egy több száz éves igazi deresen végignyújtózni és leszorítva lenni… Gondoltak ezek az ősök az Uramra is, hisz a lábak külön vannak lebilincselve, így remekül lehetett a talpakat is vesszőzni :))))))
Kijövünk a múzeumból, titokzatos mosollyal köszönünk a jegypénztárosnak, készítesz rólam néhány képet a kijárat melletti kalodában, sajnos ruhában, de legalább mezítláb. Még megnézzük a bástyatornyot, ahol gyönyörű fagerendák vannak, és indulunk tovább… Igaz nem tudom hová, de nem kérdezek, ma a Te kezedbe adtam magam, és Te rendelkezel velem, nekem semmin nem kell aggódnom, csak Veled lenni:)) A telefonjaim a csomagtartóban pihennek, vagy csörögnek - hadd csörögjenek…

Kora délután van, mire megérkezünk Ópusztaszerre. Rengeteg a látogató, de érdekes módón most, hogy mellettem vagy, nem zavar picit sem, hogy átlátszik a ruhám. Ilyenkor, ha velem vagy, nem érdekel senki és semmi más, és ilyenkor én sem az vagyok aki, hanem a Te rabnőd. Mindenhol sokan vannak, de azért sikerül egy góré mögött kukoricára térdeltetned felhajtott szoknyával, majd a berendezett postaszobába is megbotránkoztattam a viasz postáskisasszonyokat a meztelen hátsóm mutogatásával. Megnéztük a Feszty-körképet, ahol folytattad az alattomos csipkelődést, de most a melleimen. Rettenetes, ahogy picit, de fájdalmasan engeded a körmeidet a mellbimbómba, és nagyon jól tudod, hogy ez az egyik gyenge pontom. Közben csókolsz, hogy érezd a fájdalmam, és egyre erősebben, egyre tovább gyötröd a fájó mellbimbóm. A képen a lányokat elrabló hordák között biztosan a Te őseid vannak, kár, hogy ma már a civilízácíó megakadályoz mindkettőnket abban, hogy te rabló, én meg valódi rabnő legyek örökre. De most itt vagy velem és előttünk még mindig a nap nagy része.

Újra nekifutunk a skanzennek, a régészeti ásatásoknál egy kőre fektetsz meztelenül és széttárt ágyékkal fotózol, remélhetőleg épp nem lát senki. A malomba szaladunk fel, hogy minden szinten készítsünk képeket, de itt már a nyomunkban egy gyerekhorda, így még gyorsabban kell öltözködni.... és a vasútállomáson is épp csak sikerül meztelenül a mozdony elejére ülni és már rohanni kell tovább.

El is indulunk, mint kiderül tanyákat nézegetni Kerekegyháza környékén, de nem igazán sikeresen, mindenhol rengeteg turista. Az egyik helyen francia tizenévesek épp karikás ostorral próbálkoznak, te meg tőlük kicsit távolabb kipróbálsz egyet, és akkorát csattintasz vele, hogy belegondolok, mégiscsak jobb lesz félnem Tőled. Egyszerre elcsendesednek a kölykök, feléd fordulnak és lesik a technikád. Megkérnek, tanítsd meg őket is, és Te teljesen természetesen franciául oktatod a jövő kis szadistáit… Odajössz hozzám és elmondod, hogy régen a pattogtatás még oda-vissza ment, de most ahhoz gyakorolnod kellene, hát miattam nem kell, köszönöm, egyetlen ilyen csattanásba is belehalnék, azt hiszem…

Most ugyanarra az útra fordulunk vissza, amerről érkeztünk, elhaladunk a boltívként az út felett összeboruló két hatalmas fa alatt, majd megállsz, kiszállunk az autóból, előveszed a vesszőket, és gyalogosan indulunk el a mezőn át vezető földúton. Mezítláb sétálok melletted, egyre beljebb távolodunk a pusztába, jobbra egy hatalmas rét, balra bokrosan kezdődő erdősáv. Egyszer csak szólsz, álljak meg és vetkőzzek. Az út már messze van, de úgy érzem, még épp mindenki láthat, aki erre néz. Jobbra a réten tehenek legelésznek békésen. Arra felé fordítasz és hajoltatsz le, majd egyszer csak szólsz, forduljak meg és az út felé fordulva hajoljak le. Nem gondolkodom el, miért, nem is érdekel, miért - ilyenkor már nem gondolkozom azon, mi miért van, ilyenkor már csak várom az első ütéseket, amelyek hamarosan meg is érkeznek. Hatalmasakat ütsz. Sosem ütsz kicsiket, de most különösen nagy suhintások érkeznek az eléd tárt hátsómra, miközben én számolom a csapásokat. Megállsz, pár lépésre eltávolodsz, de látom, hogy csak újabb vesszőért mész… Hm:))) Akkor már eltörtél rajtam egyet… :))) Folytatod, számolok és merülök egyre mélyebbre, egyre távolabb a mezőtől, az úttól, és egyre messzebb Tőled. A hangod hallom először, ahogy azt mondod, Maradsz!, mert ahogy abbahagytad a vesszőzést, akaratlanul össze akarok kuporodni, összehúzni magam, belemerülni a fájdalomba, de a hangodra visszaérkezem. Feszül a hátsom, érzem, hogy kirepedt a bőröm, de már érzem rajta a kezed, ahogy simogatod a csíkjaimat. A csíkjaidat. Köszönöm, Uram. Nem engedsz megfordulni, lehasaltatsz az útra a homokba, és most a talpam következik. Az első suhintás után elfelejtkezem az égő, lüktető fenekemről, jeges vonalat érzek a talpamon a vessződ nyomaként újra és újra. 25-nél hagyod abba. A talpam ilyenkor fáj a legjobban, és még kínzod tovább. Tudod, hogy az fáj a legjobban, ha vesszőzés után megmasszírozod az ekkor már nem jegesen, hanem tüzesen égő talpam, de tudod, hogy ezt a fájdalmat élvezem a legjobban. Annyira fáj, hogy ehhez már nem tudom ott tartani a lábam, erősen kell fognod, hogy a körmeid belenyomva minél mélyebbre vigyél a fájdalom és a gyönyör poklába. Ilyenkor érezem, hogy a talpam egy idegpályával össze van kötve a lüktető ágyékommal, hogy a talpam gyötrése gyönyört ad az ágyékomba és ez nem az a merülés, amit a fájdalom egyébként ad, ez egy teljesen más mámor, de összemosódik a fájdalom általi lebegéssel, mert már a jobb talpam vesszőződ, mikor a bal talpam kínzásától még élvezek. S persze a 25 után még azt is meggyötröd. Felállítasz. Még készítesz fotókat, mert mindenem tiszta homok, és gyönyörűen csíkos a hátsóm. :)) Közben magadhoz vonsz, megcsókolsz, én köszönöm Neked, hogy merülhettem, köszönöm, hogy vagy nekem, köszönöm, hogy lehetek Neked. A cipős lábaddal a lábamra állsz, hogy még jobban érezzem a csíkokat a talpamon, mosolyogva azt mondom, aljas vagy, és visszacsókollak. Azt mondod, biztosan a pásztor is élvezte a műsort. Miért, kérdem, van itt valaki? Igen, mondod. Megfordulok, nem látok senkit. Viccelsz? mondom, de mégsem, már látom is a pásztort, aki valószínűleg végignézte a vesszőzésem. Hát ezért fordítottál meg…:) Magamra kapom a ruhám, és elindulunk a pásztor felé, mert meg akarod kérdezni, hogy a tanya, amelyet innen épp csak látunk, honnan közelíthető meg, de hiába, a pásztor a teheneivel törődik, a kutyája viszont közel jön, és elég dühösen csahol. Visszamegyünk az autóhoz, és azzal újra megközelítjük a pásztort. A kutya most is dühösen ugat, de már nem tud a csíkos seggembe harapni. A bácsi útbaigazít minket és elindulunk. Egy darabig megyünk egy keskeny úton befelé, de mivel a tanyát nem találjuk, visszafordulsz és megállsz. Kiszállsz, én is, odaülsz az én helyemre én meg eléd térdelek, felhúzod a szoknyám, hogy megcsodáld a csíkjaidat. Most is mohó vagyok, mert szeretem érezni, magamba szívni az élvezeted, érezni, ahogy az orrom a hasadnak feszül, érezni minden rezzenésedet, figyelni minden lélegzetvételedre, imádom hallani a sóhajaid, a nyögdécselésed, érezni a lüktetésed és érezni, ahogy kitör gyönyöröd… Finoman, lágyan minden cseppet megszerzek magamnak és úgy tartalak még gyengéden a számban sokáig, mert így szereted, Uram… :)))
Megszólalsz, hogy most meg egy biciklist kaptunk ki, hát ez van, ma szórakoztatjuk a környéket… :))))

Megállunk enni valamit, a szoknyám picit átvérzett a csíkoktól, ezt nézegetjük amikor kiszállunk a kocsiból, de nem olyan vészes. Aztán végleg elindulunk hazafelé, még feljössz velem, még jut nekem néhány ölelés, még megnézed újra a csíkjaidat, de menned kell... és én el kell, hogy engedjelek....még egy szoros ölelés, még egy kedvesen alattomos csípés a mellembe, és tényleg el kell hogy engedjelek...

Mosolygok. Felszabadultam. Azzal, hogy ma a rabod lehettem, felszabadítottál.
Köszönöm, Uram.