vasárnap és vásár napja volt. zsibongás, csilingelés, étvágygerjesztő illatok szállnak a kemencék füstjével, zene szűrődik innen-onnan. sokan vannak, tolongunk, kerülgetjük az embereket. mezítláb sétálunk egyik pulttól a másikig. itten fajáték, szőttesek, ottan népies ruha, szép kerámia. csupa felesleges dolog vagy éppen fordítva – kedves ajándék, szép emlék. keveredtünk, kavarodtunk míg egy hosszú asztalhoz nem érünk. tamerlános pólók, kések, íjak, szíjjak, vértek, miegyéb. nagy haza térkép. haladunk. a sor végén korbácsok. itt meg kell állni. naná! már többször indultunk neki babellel a korbácsnak, eddigi darabok valahogy túl brutálisak, túl állatiak voltak, így még nem tettünk szert rá.
itt két fajta kapható: hosszabb és vastagabb és egy kisebb. az utóbbi tetszik. mindkettőnknek. választunk szint. fizetünk. közben nézem az eladó fiút, bő ing van rajta, övvel talán? csinos a fiú, szép a szeme. azon gondolkozom, miközben egy pillanatra megáll a tekintete és egymás szemébe nézünk, hogy vajon sejti-e, minek vesszük ezt a szép korbácsot? vajon érti-e, próbálta-e már? érzem, ahogy a szívem gyorsabban ver, lábam közt nedvesedik a bőr. ránézek babelre, szaporán lélegzem, pedig kézben kellene tartanom magam, nincs még itt az ideje az izgatottságnak. keresem babelen is az izgatottság jeleit, nem látom, talán jól leplezi, nem adja ki a szeme se.
babelnél alszom. miénk az éjszaka. alig várom, hogy napi teendőinkkel meglegyünk és kipróbáljuk az új szerzeményünket. moziztunk is? nem emlékszem már.
…a szívem rettenetesen ver. nagyon félek. tudom, hogy nem történik baj, de megint hagyom a borzongást uralkodni magamon, futkos a hideg a hátamon, alig állok már a lábamon… felállok az ágyra. érkezik az első ütés. babel terpeszt parancsol. szélesebbet! jönnek az ütések. van, amelyik bizsergetően simogat, van, ami éget. az ütés pillanatában semmi, aztán távolodik a korbács csíkja és érkezik a fájdalom. ég. csíp. kaptam hátamra, mellemre, hasamra, lábamra, puncimra. arcomra is csapódott véletlenül.
kevés a hely a szobában, babel nem tud lendületet venni, célozni. lemegyünk a pincébe. babel kender kötéllel felköti a kezemet a plafonban lévő karikához, a kötél szúr, de nem szorít, uram kegyes és nem feszit fel, tudok lábon állni, a kötélben kapaszkodni. kapok erősebb ütést is, kevésbé erőset is. nagyon tetszik ez a korbács. ezzel a hátamat is ütheti babel.
a végén még kapok a kötéllel is a fenekemre. méltó utójátéka a korbácsnak. nyomatékosít. azt mondja: ne feledd, kis szuka, hol a helyed, senki sem engedte, hogy megjegyzéseket tegyél bármire is!
a korbács picit felszakította a bőrt a combomon elől. jó simogatni a hurkákat, jó látni a kiserkenő kis pötty vért. jó arra gondolni, hogy talán nemsokára majd a fenekemen is felszakad a bőr, nézegethetem napokig vágyaim szép nyomait.
tegnap megint belekóstolhattam a korbács finom… pontosabban a korbács kóstolta meg az én finom bőrömet megint. babel gyakorolta, hogy a korbács végén lévő kis kender fonat érje csak a bőrömet, csípet is, csattogott is. a csattogás kikészített, könyörögtem is babelnek, hogy inkább üssön, csak ne halljam ezt a hangot… babel magáévá tett, láttam a sötétben alakjának kontúrját, gyönyörű és erős volt. fölém emelkedett, éreztem nagyságát, izgalmas volt látni vállának, karjainak szép vonalát, dereka felé keskenyedő testét. minden őse férfi ereje benne volt csípőjének mozdulatában. olyan erővel szúrt belém, hogy az ájulás szélén lebegtem.
nem ismerem azt a szót, amivel kifejezhetem hálámat és hódolatomat uram iránt. talán nincs is, ami leírhatná pontosan, mit érzek. talán babel érzi szavak nélkül is.
