Luna azt mondta, írjak valamit én is.
Volt is valami ihletem feszülésről, gonoszságról, feltámadó mély vegetatív ösztönökről, de nem sikerült belekapaszkodnom, elmúlt. Talán azért ennyire kevés a vidámság az irodalomban, mert aki boldog, az el van foglalva a saját boldogságával, nem ér rá bővebben megosztani, míg aki boldogtalan, annak rengeteg ideje van erre.
Olvastam valamit azonban, amit rögtön továbbadnék, mert érdemesnek tartom erre:
"Mindenki azt hajtogatja, amit ő maga vár a szextől, az együttléttől, a másiktól. Ez olyan, mintha a szobrász közölné a kővel akaratát, és várná az eredményt. Ha pedig nem lenne belőle szobor magától, hát kidobná az ablakon, és másikat keresne…"
Kicsit ugyan sánta ez is, mint minden hasonlat, a lényeg mégis benne van: a befektetett munka. Igaz, a kapcsolatban nem a másik embert faragjuk, hanem magunkat tesszük olyanná, aki képes csatlakozni, idomulni, simulni és simogatni, vagy harapni, ütni, szorítani, aztán engedni és csókolni, majd simogatni újra. Képes örülni és boldognak lenni. Aki nem tesz semmit, csak vár és elvár: csalódik. Aki csak a másikat próbálja faragni: csalódik. Aki változik, átalakul, néha nyer.
Nyerjetek! (Ha akartok nyerni.) Ehhez persze játszani kell. Játsszatok! ;)
