A mezítláb járás jó. A mezítláb járás kellemes. A mezítláb járás kielégíti a magamutogató hajlamomat. A mezítláb járás kielégíti a lázadási igényemet.
És van, amikor a mezítláb járás nem jó nekem - ha forróság van.
Az aszfalt fekete, szinte olvadozik. A nap délidőre megy. Rálépek, nem is olyan forró, mint amilyennek kinéz. Jó!
Díszkő - fehér és nagyon forró! Szedem a lábam, a külső talpél kapja a legtöbbet a forróságból. Hol az árnyék?!!
Hűvös oldal, fák, napfoltok ugrálnak a lábam alatt. Park. Kerti kút, hideg víz, ráeresztem a vízsugarat a lábamra... Mmmm...
Tovább sétálunk. Néha megnéznek minket, ki vidáman, ki szörnyülködve, ki hitetlenkedve.
Forró serpenyő - egy csatornafedő. Pedig olyan szép! A forrósága annyira éget, hogy már csak akkor érzem, amikor lelépek, addig sokk.
Az apró (és nem apró) kavicsok nem érdekesek, de a forróság! Csak az számít. Egy idő múlva már csak erre tudok gondolni. Kezd fájni az ujjak alatti rész is.
Egy idő múlva - délután 2 felé - feladom, kikönyörgöm Uramnál a szandált. Nem tetszik neki, de megengedi. De a hosszú, árnyékos úton, amerre visz a városnéző séta minket, mégis leveszem.
Az egész mezítlábazás kicsit olyan, mint a verés. Sokszor kívánom, nem mindig élvezem, de amikor vége, visszakívánom.
