hétfőn huncuntkodtunk a hegyen. kocsiban.
két felnőtt ember egy ideig nem tudja, mivel foglalja el magát egy olyan délutánon, amikor általában dolgozik. aztán jönnek az ötletek - ruhaboltban nem vételeztetik semmi, nem találunk olyan ruhát, ami jól felhúzható, levehető (letéphető?) lenne. autósboltban vételre kerül egy acél vontató-gömb, átmérője 5 centi, súlya vagy ezer kiló. feladata - hüvelyizmaim edzése. a kocsiban ülve méregetem a kezemben - tényleg van súlya rendesen. még mindig jó fiú-lány vagyunk, cipőbeszerzés jön, sikeres. hazafelé leesik, hogy még mindig van idő ebből a délutánból - irány egy város közeli fensík, ki a szabadba. még a szemétdombokat (szégyen!) el sem hagytuk, amikor érezhetően finomabb lett a levegő, a zsongás abbamaradt, csak a mi autónk motora zúg, ahogy rallizunk felfelé. megállunk. városi ember szabadsága... csend...
az autó kényelmesnek bizonyul huncutkodásra is: könnyű áthajolni a vezetőülés irányába, elfér fejem, vállam, a kormánynak sem ütközöm. babel le se tolja rendesen a nadrágját, csak a sliccét nyitja ki, a-la "gyors numera". élvezem. úgy érzem, babel is. aztán áthív az ajtó felőli oldalra, itt kiderül, hogy térdelni nem tudok - túl magas a kocsi. sebaj, a farmeromat így is le tudom tolni, a szél kellemesen lengeti a blúzomat, simogatja a bőrömet, hűsiti nedves puncimat.
a végén még pisilek egyet babel előtt, tetszik, hogy kérte, tetszik, hogy nézi. visszaülök a kocsiba, babel izgat az ujjával, olyan nedves vagyok, hogy félek - az ülésen marad nyoma. beleremegek az érintésekbe, nagyon izgatott vagyok még mindig. kicsit én is folytatom, mielőtt elindulunk vissza.
legközelebb azt hiszem, nem fog gondot okozni, mivel is foglaljuk el magunkat hétfő délután...
