egészen jól éreztem magam tegnap, az elejen, előtted, meztelenül, néha térdelve, néha hasalva egy párnán. „mohó” ugyan nem voltam, de élveztem a helyzetet, laza volt és huncut.

amikor leküldtél a pincébe, szinte automatikusan teljesítettem. gondolkodás nélkül – le a lépcsőn, ki a házból, hátra, megint lépcső, ajtó, másik ajtó. még villanyt is kapcsoltam.

az meglepett, hogy nem kötsz ki, hanem csak lehasaltatsz a kerek székedre. csak úgy tudtam megmaradni, hogy rátérdeltem a szék lábait „összefogó” fém karikára. pálca jött. azt hiszem egyáltalán nem voltam kész, mert annál sokkal jobban fájt, mint ahogy az ütés erejéből következne.

a kötél rosszabb volt, mint gondoltam volna. lebecsültem, sajnos. és ezért meg is kaptam, fájt nagyon, főleg az, hogy az egyik ázott vége mindig ugyan oda csapódott a csípőmön. sírtam és megsajnáltál, babel. felállítottál, átöleltél.

nem volt vége. felkötöttél a kezemnél – itt a bal csuklómon a csík még mindig – kapaszkodnom kellet a szíjba, hogy lábujjhegyen megmaradjak. folytattad a verést, kötéllel, de nem voltál kegyetlen – az előző sorozathoz képest már csak simogattál. azért éreztem ezt is és, hogy elkerüljem az ütéseket, tekeregtem. a vége az lett, hogy a hasamra is kaptam, ami hirtelen volt és ezért is fájt.

próbáltam nem kiabálni, de nem ment, a végén már akkor is nyöszörögtem, amikor voltaképp csak megérintettél. úgy éreztem – még a széken – hogy mindjárt kopognak az ajtón riadtan…

visszamentünk, csináltál pár fotót kérésemre. látszott a kötél fonat lenyomata a csípőmön.

gyenge voltam tegnap. és ezt átadtam neked is. így alakult.

nagyon szép együttléttel folytattuk az esténket, egybetekeredtünk, éreztem belül a feszülő erődet. kicsavartál, majdnem szétszakítottál. legvégén próbáltam kifejezi, megosztani gyönyörömet veled, tudod ugye, babel…

pillanatkép tegnapról