Babel elcsábított a minap sétálni. Természetesen mezítláb. Első verzióban bilincsben mentem volna, de felmerült a melltartó (-nélküliség) és jött az ötlet a kötelekkel.
A kötél körbefonása önmagában is izgalmas dolog. A nyakam körül, elől le, át a lábam között (Babel meghúzza, a kötél bevág a puncimba), föl a hátamon és már szorul a kötél a nyakamon. A körbefonás többi irányát már nem követem, csak érzem, ahogy egyre szorosabb a fogása. Érzem, hogy alig tudok mozogni, alig kapok levegőt, de Babel nyugtat: "Ahogy mozogsz, rád fog "idomulni" a kötél."
Autóval indulunk először, hogy egy kihalt helyet találjunk - fotózni is jó lenne! Találunk egy füves részt, kikászálódom az autóból - a kötél szorítása tényleg lazult, már nem vág be a nyakamnál, de a lábam közt azért szoros. Átlépek a fűre, kicsit félek, lépkedek. Kattog a fényképezőgép. Babel megparancsolja, hogy vegyem le a ruhámat. Kattog a gép tovább. Az út másik oldalán lakóházak...
Hazafelé Uram kitesz jóval korábban: "Innen sétálj haza!". A kötél már csak a lábam között szorít, a ruha ugyan rajtam van, de mintha nem is lenne. Az este kellemes, kis szellő fújdogál, befúj a ruha alá. Lépkedek, kicsit összerezzenek, ha apróbb kavicsra lépek, az utca kihalt.
Babel jön velem szemben gyalog, lekanyarodunk a párhuzamos utcába. Csókolózunk! Már az utcánkban előre megyek picit, felhúzom a ruhámat, forgok, Babel fotóz.
Élvezem!