Az erényöv még mindig rajtam van. Tegnap este volt egy gyenge pillanatom, amikor le akartam venni, de aztán mégsem. Éjjel is folyton felébredtem, mert forgolódáskor bevágott vagy a popsimba, vagy a combhajlatba, vagy a derekamba. Kicsit szenvedek már ettől…
Tegnap délután is mezítláb mentem haza. Nagyon nem volt hozzá kedvem, de Uramnak tettem ígéretet. Menet közben persze megjött a kedvem is. Szeretem látni az arcokon a töprengést, amikor észreveszik, hogy mezítláb vagyok.
Utam tegnap Zuglóból a Belvároson keresztül Dél-Buda irányába vezetett, buszoztam. Az első járaton egy fiatal punk párocskának okoztam izgalmakat. A lányt figyeltem, tekintete egyszer sem állt meg senkin, ismerem ezt a nézést, én is használom. Érdekelt a lány, mert a nyakában egy vastag fémlánc volt egy nagyobb lakattal összefogva: csak nem rokonlelkek? -gondoltam magamban. Valamikor a hatodik körben a lány végre észrevett engem is és a nyakörvemet is. Na, ezt a pillanatot vártam: tekintet megáll, fixál, töpreng. Jó reakciója volt a lánynak, szinte azonnal szólt a pasijának, aki gyakorlott „bámészkodó” módjára nem azonnal fordult meg és szegezte rám a tekintetét, hanem előbb csak fordult lassan, mintha csak körbenézne, aztán, amikor már elérte a megfelelő szöget, jól megnézte ő is a nyakamat. Nem tudom, mit mondtak egymásnak, a 20 évesek arckifejezéseit nem mindig tudom már dekódolni. A következő nagy összesúgás akkor jött, amikor felkeltem, hogy leszálljak – ők ketten az ajtóban álltak épp. Én meg mezítláb lépkedtem az ajtó felé. Nem tudom, végül, mi járt a fejükben.
Az átszálló megállóban elég sokáig várakoztam. Az aszfalt forró volt, de nem elviselhetetlen, bár arra számítottam, hogy ha egy helyben állok, akkor a talpam alatt picit hűvösebb lesz. Ez nem jött be, nézegettem is, hova menjek át, ahová nem tűz annyira a nap. Ki is néztem egy kapualjat, aminek a fellépője márványmorzsából volt – az jó hideg, még ha süti a nap is. De jött a busz…
Az első buszon rettenetesen kényelmetlenül ültem. Egy terebélyes asszonyság mellett kaptam helyet és eléggé lelógtam az ülésemről, egy kanyarban majdnem le is csúsztam róla. Dolgomat nehezítette az erényöv – nagyon szorított már a lábam között, alig bírtam ki. Nem szoktam, de most a megállóm előtt jó száz méterrel már fel is álltam, hogy enyhüljön a szorítás.
Ha mezítláb vagyok, sokan megnéznek. Van, aki érdeklődve, van, aki borzadva. A minősítés alapvetően nem érdekel, önmagában a „fennakadást” szeretem, az agyi tekervények hirtelen jelentkező mozgását, ami olyan leplezetlenül kiüt az arcokra. Nagyon kevesen vannak, akik annyira bátrak, hogy megkérdezzék, miért vagyok mezítláb? Három év alatt ismeretlenül vagy 4-en szólítottak meg. És ezek közül egy sem történt nappal, éjjeli buszon egy fiatal srác, meg egy idős ezoterikus. Utolsó villamosra várva a megállóban egy fiú felajánlotta a váltócipőjét, meg egyszer haza séta közben, szintén késő este kiszólt az autójából egy srác. Ja, a gyerekek kevésbé szégyellősek! A kisebbek hangosan meglepődnek, a nagyobbak megkérdik, miért? Mert szeretem. A természetben, földön, füvön, homokban, porban, sárban, folyami kavicson imádom, nap hevítette aszfalton kevésbé. De szeretem. Uramat is szeretem.
Annak örülök, amikor mezítlábasságom valakiben jó emlékeket ébreszt. Minap két fiatal lány állt mögöttem a villamoson és arról mesélt az egyik, hogy olyan a lába, hogy minden cipő feltöri, és múltkor „megnyitotta” a szezont egy új szandállal, randira vette fel, aztán az első 10 perc után le kellett vennie a cipőt, mert fájt és mezítláb gyalogolt az udvarlójával a Margit szigettől a Kopaszi gátig… Izgalmas randi lehetett.
A nyakörvemre sem nagyon kérdeznek rá, pedig sokszor látom a kíváncsiságot a szemekben. Ha adódik alkalom, akkor azonnal élnek is vele. Legutóbb egy zöldséges lány kérdezett, miután vettem egy almát: „Olyan súlyos, mint amilyennek kinéz?”
