Tegnap délután mezítláb jöttem haza, ráadásként a bugyimat is levettem. A szellő kellemesen befújt a nem túl hosszú szoknyám alá, könnyű és élvezetes volt.
Ma erényövet kell viselnem. Talán éjjel is rajtam marad. Sőt, holnapra is ilyen kilátásaim vannak. És még ki tudja – babel – meddig lesz eltakarva fémlemezzel, bezárva a puncim?
Délelőtt nem volt semmi kellemetlenségem az öv viseléséből. Folyamatosan érzem, hogy rajtam van, de csak mostanra kezd szorítani a lemez. Az íróasztalomnak nincs előlapja, ezért a velem szemben ülő ember belát – nem tudok szétterpesztett lábakkal ücsörögni, össze kell szorítanom a combomat. Ettől viszont az ágyéknál kiszélesedő lemez széle bevág a combhajlatba. Órák óta ülök így és egyre nehezebb megtartanom fájdalom nélkül. Persze nem olyan észvesztő ez a fájdalom, inkább csak amolyan emlékeztető, amit tutira nem felejtek el: „Uradé vagy, a tested az ő kedvét szolgálja, az erényöv az ő értékeit őrzi!” Milyen jó ezen morfondírozni a testem teljes tudatában, e tudat teljes szabadságában, az Uramtól kapott tisztelettel megerősítve!