A tavasz egyelőre az acél nyakörvem nyilvános hordását hozta el. Szombaton már elég lengén öltözve szállingóztam a városban ide-oda, a tekintetek rendszeresen a nyakamra vándoroltak. A legelsőt – egy fiatal férfi felemelkedő szemöldöke – nem is értettem azonnal, csak méterekkel arrébb esett le. És esett jól. Majd jöttek a lányok-nénik összesúgásai… Élveztem. Szenvedni kéne, de én élvezem!
Szombat óta van rajtam, ma már viszket a nyakam, talán ma van az első nap, amikor kevésbé örülök e díszemnek. Nem akarom nagyon vakarni a bőrömet, mert gyorsan kipirosodik, és még jobban viszket.
Pénteken kerék szelepet voltunk cserélni. A szelep behelyezéséről Urammal ugyan az jutott eszünkbe – az egyik végén lekerekített szelep, a kiszélesedő, hirtelen elvékonyodó, majd megint szélesen folytatódó hegyes formája, a kicsi lyuk, amit a szerelő beszappanozott, a mozdulat… A minap álmodtam is a kampóval meg a popsi pluggal valamit.
Várom a melegebb napokat, hogy még a szúnyog szezon beállása előtt ki mehessünk a természetbe. Szeretnék meztelenül menekülni, koszos és sáros lenni, csomagtartóba bezárva, megkötözve utazni, fához kötötten használva lenni… Szeretnék bugyi nélkül, erényövben, mezítláb mászkálni... A teraszon kikötve Uram után vágyakozni...