Babel elutazását kétnapos erényövviseléssel örökítettük meg. Két napja viselem folyamatosan. Autót vezetek, dolgozom, dolgokat intézek.
Már az elutazás előestéjén felvettem az övet, elsősorban hogy kipróbáljam, milyen lesz volánhoz ülni benne. A lábamat nem tudom összezárni – a középen kiszélesedő rész miatt, de vezetés közben ez nem zavar. Nehezen tudok előre hajolni, az öv szorosan öleli a derekamat, és ha előre hajolok, mélyen belevág a hasamba és rászorul a csípőmre. Ez utóbbi nagyon izgatónak bizonyult – másnap este percekig forogtam a tükör előtt és nézegettem, milyen szépen simul rám, és milyen szépen kidomborítja az idomaimat.
Szóval megnéztem, milyen lesz övben autóba ülni és tetszett. Ha már rajtam volt az öv, hát akkor maradt is. Benne aludtam. Nagyon beindított, ahogy Uram simogatta a fenekemet, amit kissé szétnyit az öv a lyuknál. Kicsit sokat beszéltem, pedig a számnak egyéb dolga is akadt, rám is szólt babel: „Szopjál már le, ne dumálj!”
Éjjel forduláskor éreztem az öv szorítását, de nem annyira, hogy felébredjek. Éppen csak úgy, hogy tudjam, rajtam van, rám simul, üzen. És azt is tudtam, hogy Uramnak milyen kellemes, hogy viselem az övet.
Másnap reggel Uram levetette az övet és jól megdugott. Gyorsan megmosakodtam, hogy tiszta, illatos puncival bújjak vissza a fémpántokba. Uram és magam örömére. Extra hosszú szoknyát vettem fel – így kényelmesen tudok ülni a munkahelyi aszatlomnál, aminek nincs előlapja, és aki szemben ül – a főnököm – belát alá. Ha elég hosszú a szoknyám, akkor szét tudom nyitni a lábamat és az öv nem szorítja annyira a lágyrészemet.
Napközben azon gondolkoztam, hogy az öv viselése mennyire kényelmetlen nekem? Hogy a viselése során érzett izgalom kárpótol-e? Hogy ez az izgalom a fizikai kényelmetlenségből származik vagy inkább a gondolatra indulok be, hogy egyáltalán rajtam van az öv? Vagy az izgat legjobban, hogy Uram rám gondol, az erényövet viselő, szófogadó és lucskos kis szukájára?
Ma rövidebb szoknyát vettem fel, nem tudom olyan lazán széttárni a combjaimat, emiatt a lágyékom környéke már nagyon sajog. A derekamon is kidörzsölte a bőrt az öv. És mégis oly jó érzés ez, ez a fájdalom, úgy felizgat. Alig várom az estét, hogy Uram birtokba vehessen, hogy lássa a csíkjaimat, hogy újabbakkal díszítse a testemet. Már szétforogtam magam a székemben, pedig most már elég fájdalmasak a mozdulatok – az öv egyre jobban bevág itt-ott.
Várom az estét. Talán ketrecbe kell majd mennem? Talán a popsimba kapom a legújabb fém plugot? Vagy kampóra akasztva kell majd állnom Uram előtt? Vagy elvisz sétálni lánccal a nyakamban és a puncimban? Vagy a terpesztőbe rögzítve kóstolhatom meg a korbácsot? Ma alázatos és odaadó akarok lenni Urammal. Szolgálni akarom. Kielégíteni. Kielégülni…
