Tegnapelőtt elfelejtettem a nyakörvet – tisztálkodáshoz vettem le… Büntetést kaptam. A ketrecet. És az erényövet. Bár az utóbbi kevésbé büntetés, még a plug is benne volt, amitől az öv viselése izgalmas lett, a mozgásom meg óvatos.
A büntetést tegnap hajtottuk végre. Babel rám segítette az erényövet, lezárta. Felvettem a zsákruhámat. Kaptam egy lakatot is a puncimban lévő karikákba, amelyeket babel kihúzott az erényöv résén. Kicsit kényeztettem őt a számmal, aztán felküldött a padlásra. A ketrecbe. Lépcsőmászás közben a puncimban lévő fémrúd meg- megbökött, kicsit csúszkált ki be, ettől persze még jobban kívántam az egészet.
A ketrec nem volt olyan barátságos, mint az öv. Már a bemászás is kisebb gondot okozott, de az elhelyezkedés igazi feladat lett. A rácsvonalak eléggé szélesen vannak lerakva ahhoz, hogy ne támasszanak meg. Hanyatt feküdni nem igazán tudtam, oldalt sem. A ketrec mérete olyan, hogy nem tudok kinyújtózni benne, a térdemet be kell hajlítanom. A fejemet is csak oldalra hajtva tudtam tartani úgy, hogy ne a rács ablakaiba csússzon, mert akkor a fém rettenetesen nyomta. Úgy ahogy sikerült találnom egy elfogadható pózt, félig oldal-, félig hanyatt fekve, a fejem oldalra hajtva. Igyekeztem az erényöv fém pántjára feküdni, ez adott egy kis stabilitást. Kényelmet alig.
Babel kiment. Lekapcsolta a villanyt. Korom sötét lett, egy árnyékot sem láttam. Úgy éreztem a sötéttel együtt azonnal megállt az idő is. Ólom nehéz lett a testem, alig bírtam, alig mertem megmozdulni. Éreztem, ahogy a puncimat kinyitja, kitágítja a benne lévő fémrúd. Éreztem a nedvességet a fenekemen, annyira felizgultam, hogy oda is csorgott. Fantáziáltam. Arról, hogy a kezemet a ketrec résein keresztül kívülre kell bilincselni. A lábamat is. Erről eszembe jutottak azok a képek, amikor a lány a ketrecben ül szorosan felhúzott, széttárt lábakkal és alulról teljesen ki van szolgáltatva érintésnek, csípésnek, ütésnek, behatolásnak. Ahogy a kép felmerült bennem, már láttam is magamat a ketrecemben felfüggesztve, babel a puncimat, fenekemet bökdösi egy pálcával, belém tol egy fém rudat. Előbb a puncimba. Majd a fenekembe. Ott lógok kitárulkozva a ketrecben, védtelenül, teljesen kiszolgáltatva Uram kényének. Kihúzza a mellbimbómnál fogva a mellemet a rácson kívülre és felteszi a láncos csipeszt. Aztán felteszi az arcomra a gyűrűs maszkot, a nyálam azonnal el kezd csepegni. Hátrahúzza a fejemet és az ujjaival a számba nyúl, le a torkomba. Majd addig itat velem vizet, míg be nem pisilek…
Nem tudom, mennyi ideig voltam a ketrecben, de egyszer csak el kezdtem fázni. Egyre jobban és jobban. És zsibbadtam is. Pillanatok alatt eltűntek a képek a fejemből, egyre csak a hidegre tudtam gondolni… Aztán jött babel és fotózott. Én meg elvesztettem alázatosságomat és bunkó voltam. Amitől babel kinyitotta a ketrecet és otthagyott…
Később megbeszéltük a történteket és kaptam egy újabb esélyt arra, hogy élvezzem a büntetést. Bilincs került a csuklómra és babel lánccal összekötötte a csuklóimat és a nyakamon lévő nyakörvet. Először szopnom kellett, majd babel hanyatt fektetett, felhúzta a lábamat, átbújtatta a láncon. Amikor Uram számára szép és kívánatos pózban voltam, magáévá tett. Úsztam a boldogságtól. Uram kemény volt, nem kímélt. Minden mozdulatával szinte beleszögelt az ágyba.
A lánc és a bilincs reggelig maradtak rajtam, amikor is Uram újra megkívánt. Igyekeztem minden, az alvástól dermedt ízületem sajgása ellenére jól szolgálni babelt, aki egyre jobban tárta szét, egyre magasabban emelte, egyre mélyebbre és egyre hátrébb nyomta a lábamat, hogy kicsi puncim helyesen fogadja kívánatos vendégét.
Szerepem megerősítése érdekében az erényövet is felvettem ma egész napra. Földig érő szoknya van rajtam, kis fekete könnyű blúzzal. A szoknyám alatt meg ott a gyönyörűvé tevő erényöv. Körbeölel, kicsit bevág a lágyékban, finoman emlékeztet: Urad szolgája vagy. Helyed alul. Tekinteted alázat. Szavad hála.
