Hogyan járok mezítláb? Lazán. Szeretetből. Alázatosan. Mutogatás nélkül. Örömmel.

Az elmúlt hetek forró napjain a felhevült aszfalt jócskán próbára tette türelmemet és szófogadásomat. Nem mindig tartottam be babelnek tett ígéretemet, hogy munkából kijövet leveszem aktuális lábbelimet és a hazavezető utat mezítláb teszem meg. Volt, amikor le se vettem. Volt, amikor majdnem sírtam, annyira égette a talpamat az aszfalt. Volt, amikor gyorsan szedtem a lábamat, ha mégis megállni kényszerültem, akkor az oszlopok árnyékába igyekeztem vagy a járdaszegély világosabb kőjére léptem fel. Azon is csak úgy maradtam meg, hogy a sarkamra állva egyensúlyoztam, mert ott valamennyivel vastagabb a bőr és talán idegvégződésből is kevesebb van.

Van, amikor önmagam élvezetére veszem le a cipőt. És van, amikor csak azért, mert tudom, babel most rám gondol és tudja, hogy mezítláb vagyok. És ez neki annyira tetszik. És ez neki izgalmas. Öröm Uramnak örömöt okozni!

Na jó, a mutogatás azért kicsit ott van. Szórakoztató látni az arcokat, amikor rám néznek: „Átlagos nő…” Majd tekintetük levándorol és megakad egy pillanatra. Majd gyorsan, szégyenkezve, mintha valami nagyon titkosat vettek észre, visszakapják és – most jön a kedvencem – néznek és látom a szemükön, nem bírják összerakni a látott valóságot az agyukban lévő, biztonságot jelentő, jól megszokott mintával (ti. utcán cipőben illik járni). Ezeket a pillanatokat élvezem.

De azért Uram elégedettsége, a vágy ér a legtöbbet nekem, ami a koszos talpam látványától a szemében megjelenik.