Tegnap állás interjún voltam. Nyakamban természetesen a nyakörv. Az interjúztató lánynak a bemutatkozás után szinte rögtön ez volt az kérdése: „Ez milyen érdekes! Megnézhetem? Megérinthetem? Le lehet venni, hogy közelebbről megnézzem?” Mosolyogtam: „Nem lehet levenni…” „Hogy hogy nem lehet?” „Ez ilyen…”

Lezavartuk az interjút és a lány már nyúlt is a nyakamhoz. „Ez nehéz!” Mosolygok. „És miért nem lehet levenni? És ki rakta föl? És mit jelent, hogy nem lehet levenni?” A kérdések csak úgy záporoztak.

„Ez egy játék, az életünk része. A dominanciáról szól. A párom tette fel a nyakamba és csak ő veheti le. Az odatartozás, odaadás jele.”

Élvezetes volt a lány figyelme. Élvezetes volt a felismerés szikrája a szemében. Jól esett az elismerése: „Nagyon tetszik, hogy két ember tud játszani ilyet.”

Babel szerint ez különleges adottság, hogy ilyen természetesen tudom hordani a nyakörvemet. Csak úgy lubickolok a bókokban mostanában! És az ajándékokban is. Bár hivatalosan még nem kaptam meg, de tegnap már felpróbáltuk az új nyakörvet is. Tetszik benne, hogy szép fényes, hogy lapos és szorosan öleli körbe a nyakamat, hogy tetszik babelnek. És nem tetszik, mert nem olyan nehéz, mint amit hordok, zavarba ejt a nyakörvben kivágott M betű, és hogy kicsavarható a karikája. Tegnap még nem jutott eszembe semmi a betűre, de ma beugrott, M mint mazochista. Barátkoznom kell az új nyakörvvel, kis idő kell.