A nyakörv karikája hátul, a lánc feszül, lábujjhegyre kell emelkednem, hogy ne szorítsa annyira a nyakamat. Aztán a kezemen a bilincs, azt is fel. A készülődésből tudom, mi jön, de nem fordulok meg, hagyom, hogy a bizonytalanság és a félelem uralkodjon rajtam. Babel kimegy, sajnálom, hogy nem kapcsolta le a villanyt.
Az első adag víz nagyon lassan érkezik, szinte nem is érzem. Egy idő múlva babel egy vastagabb csővet dug a fenekembe és most márt azonnal telítődök vízzel. Pillanatok alatt eljutok abba az állapotba, hogy már nem tudom visszatartani. Babel leold a láncról, rohannék ki, nem engedi, nyugalomra int. Kint nagyon csípnek a szúnyogok. Nem bírom tovább, eldöntöm, hogy bekönyörgöm magam a zuhany lefolyójához. Bent is vagyok. Nehéz eltalálni a lefolyó lyukát. Büdős van.
Másodszorra babel magasabbra köt fel. Ég a vádlim. A víz gyorsan jön, pár (másod?) perc múlva könyörgök babelnek, hogy oldozzon el, mert nem bírom... A belém jutott sok levegő most távozik... Rossz, hogy megint lábujjhegyen vagyok - guggolok a padlóban lévő lyuk fölött. Egyre jobban szégyellem magam. Babel utasít, hogy nézzek rá.
Harmadszorra nem jutok el a lefolyóig, minden folyik a lábamon, kapkodok. Eszembe sem jut, hogy a fenekemben lévő csövet akár ki is lökhetném, könyörgök babelnek, hogy vegye ki, szüntesse meg a nyomást. Erőlködnöm kell, hogy ne feszítsem a láncot - babel nem tud leoldozni, ha feszül. A bilincs belevág a csuklómba. A lábamon lévő lánctól nem tudok gyorsan menni és ettől kicsit behajlítom a térdem.
Tetszik, ahogy babel rám néz. Tetszik, amit látok visszatükröződni az üvegben, ha hátrafordulok. Érzem, hogy nedves vagyok. Izgat ez a kiszolgáltatottság - addig maradok felkötve, ameddig babel akarja, ha úgy hagy, akkor ott kell majd összecsínálnom magam álltomban. Szégyellem magam, mégis felizgat ez az állapot.
