könnyedén kezdődő és remekül végződő napom volt tegnap. pontosabban este. babelhez nem mentünk, helyette ártalmatlan dvd-vadászatra indultunk (sajnos eredménytelenül). ez amolyan álca volt. előtte még egy gyorsétteremben kattogtattam a lábam között lévő lakatot – székre huppanva előbb véletlenül, aztán már szándékosan hagytam, hogy kilógjon az acél és csapódjon oda a fa ülőkéhez. jó, hogy bugyit nem vettem fel. mint ahogy cipőt sem. csak egy szál ruha volt rajtam, nyitott hátú, rövid szoknyájú. semmi más. babel szereti.
szóval a lemez vadászat messzire sodort bennünket megszokott ösvényeinktől és két Újváros között kötöttünk ki. nagy folyónk kövezett partjára mentünk le, sétálgattunk parkoló taxisok, kocsik között, meséltem babelnek, mennyit randizgattam errefelé.
a partvonaltól kissé távolabb van ott egy kis útszakasz, ami mindkét oldalról bokrokkal, fákkal van takarva. oda érve előbb kitaláltuk, hogy babel odajön kocsival, én meg megvárom, erről eszembe jutott, hogy például ki is köthetne valamelyik fához. mondjuk az övével. erről már babelnek ugrott be, hogy mi lenne, ha a szíjat „természetesebb” dologra használjuk – egy jó verésre? szót tett követett. egyenesen az út közepén, szoknyámat felhúzva, előre hajolva kaptam két-két ütést mindkét felemre, majd még középről is, amolyan bonuszként. ordítani ugye nem lehetett – karnyújtásnyira emberek sétálnak. csak sziszegtem és halkan káromkodtam. csípős ez a szíj…
amikor még csak befelé tartottunk az úton, de már tudtam, mi következik, hagytam a fájdalomtól, az ismeretlentől való félelmet eluralkodni rajtam, nem gondoltam arra, hogy babellel vagyok, azzal az emberrel, akiben megbízok. összeszorult a gyomrom, ahogy lépegettem mezítláb a sötétben, felgyorsult a szívverésem. nem akartam elmenekülni, de borzongtam. amikor aztán jött az első ütés, a második, a többi, annyi adrenalin került a vérembe, hogy a végén attól üvöltöttem volna. remegett kezem-lábam, úgy éreztem, nincs olyan dolog, amit nem tehetnék meg, a földgömböt is elmozdítanám és még ki se kell majd támasztanom magam. éreztem a vér lüktetését, ahogy forrósodik a bőröm a fenekemen. ilyenkor a szövetek hirtelen vérbősége a bőrömmel érzékelhető legkellemesebb élmény. szinte újjászületek. ilyesmit érezhetett margarita, amikor bekente magát wolandtól kapott csoda kenceficével és éveket fiatalodva boszorkánnyá változott.
visszamentünk a kocsihoz, én inkább szállva a föld felett, és kihajtottunk közvetlenül a partra. babel a legszebb kilátás irányába fordította a kocsit, bár ebből most nem sok érdekelt, inkább akartam örömöt okozni neki. ahogy az autóülésen térdelve fölé hajoltam, babel felhúzta a szoknyámat és eszembe jutott, hogy van nálunk fényképezőgép – hajrá! látni akarom a csíkjaimat! babel készitett jó pár fotót rólam, ott pózoltam a rakpart közepén felhúzott szoknyával és annyira, de annyira nem érdekelt, ki látja ezt most éppen. csak az örömöt, a szabadságot éreztem, rajtunk kívül nem is volt a világon senki azokban a pillanatokban…
hazafelé úton babel kényeztetett az ujjával – én csak becsuktam a szememet, hagytam megint az érzéseimet szabadon, hozzágondolás nélkül jönni-menni, élveztem, ami a legintimebb testrészemmel történik, élveztem a nyitott ablakon befújó szelet, élveztem a minket körülvevő hangokat, zajokat, élveztem, hogy babel mellett lehetek. élvezem az életet…
