most nyugi van. mert viharok vannak máshol. van, akit felállitanak, van, akit a földig hajlitanak. mindig nagyon próbára tesznek. kinek a maga vihara. együtt átélni lehet. lehet, mert a másik erőt ad úgy, ahogyan vesz. mert ha még nem is tudja, akkor is adja. és amikor még nem is tudom, akkor is adom.

milyen kötéseket hozok létre? erőseket, szétbonthatatlanokat. azt hiszem, átlépek majd rajta, ha már nem kell. annál erősebbek pedig. döbbenten vesszem észre, milyen vérszövetségeket hoz létre a sors, amit választok magamnak. túl könnyű létrehozni, megkötni a szövetséget. annál fájdalmasabb együtt élni vele.

hogyan is lehetne a test fájdalmával kifejezni mindazt a belső kint, amit okoztam magamnak? vezeklés? milyen bűnökért? miért öröm mégis? miért szabadit fel? gyónásként működne?

annyira megkötöttem volna magam a valóságban, és ezzel szemben ennyire nagy a szabadság utáni vágyam, hogy csak ilyen metaforák segitségével tudom felszabaditani magam? mert nem látom a valóságos utamat?

na mára elég. holnap majd elolvasom és meg sem értem talán saját magam. vagy megvilágosodom és meglesz a kulcs. az a bizonyos varázsméter. mert a szivemben itt a remény és a szeretet.