többnapos szünet után tegnap már annyi kielégítetlen vágy és felhalmozódott energia volt bennem, hogy úgy éreztem, bármelyik pillanatban szétrobbanok. délelőtti beszélgetéseink babellel csak olaj a tűzre – a combom is nedves volt lévén bugyi nem volt rajtam. alig bírtam kivárni az estét. szerencse, hogy délutáni elfoglaltságom annyira – másképp – élvezetes és el tudja vonni a figyelmemet, hogy az a pár óra gyorsan telik, de a delelőtből nézve nagyon hosszúnak tűnt.

 

az esténk a megaláztatás és a kiszolgáltatottság jegyében telt. óriási élmény volt – nyakamnál láncolt le babel a terasz korlát legaljához úgy, hogy csak guggoló, térden álló, vagy térdben behajlított lábon előrehajolva álló pózokat tudtam felvenni. sima láncot használt, semmi nyakörv, cicoma. lánc és lakat. nyersen. durván. izgatóan.

 

ááá, kavarodnak bennem az események. hisz még a kocsiban megkaptam a végleges lakatot a puncimba. a szép krómot. szokom a hordását. sokkal súlyosabb, mint képzeltem, lifeg ide-oda, állandóan emlékeztet, hogy ott van. ez egy új tudatállapot – lelakatolva. ha eleinte nem is vettem komolyan, most látom, hogy bizonyos dolgok megváltoztatására kényszerit. például, ha szoknyában fogok mászkálni – és ahogyan most már szokásommá vált – bugyi nélkül, akkor bizony oda kell figyelni, hogyan lépek, hogyan ülök le, mert jaj, de kellemetlen volt tegnap, amikor kicsavarodott hazafelé menet és majd kiestem a cipőmből (igen, babel, ha nem lett volna rajtam cipő…). jól meghúzta a bőrt, jól érezhetően, élesen.

 

még mielőtt a teraszra kikerültem, picit hancúroztunk babellel: előtte álltam, belém nyúlt. ujja egyszerű mozdulatától is begerjedek, csak hozzám ér és áram üt. (apropó, áram – babel vett egy kutyasokkolót, fegyelmezésemre fogja használni. kipróbáltuk tegnap, azért csíp rendesen. főleg a puncimon… hát ha még belülre tesszük…) a huncutkodás vége az lett, hogy babel közölte: szép mellem van, csak húzzam ki magam, hogy látszódjanak is. csinált is egy pár fotót…

 

szóval, babel kiláncolt és – talán a meztelen, térdelő, leláncolt nő látványától beindulva – magáévá is tett hátulról. térdem most is sajog a kő miatt, de micsoda édes érzés ez! írom most ezeket és szorul össze bennem minden: még egyszer, annyira, annyira kívánom!!! éreztem a testemen, a testemben férfim erejét, az akaratát, a vágyát. nem is tudom leírni, futkos a hideg a hátamon, beleborzongok.

 

babel hátamon hagyta az élet nyomát és elment. otthagyott. kicsit később hozott teát, hogy melegedjek. fáztam is, főleg amikor hátamat érte a szél. a térdem is fájdogált, bár akkor még nem tudtam, hogy ennél jóval többet birok majd ki. nem tudom, mennyi ideig maradtam kint egyedül, olyan nagyon soknak nem tűnt. megpróbáltam meditálni – napot képzeltem a mellembe, ami melegít. azt hiszem, reszkettem.

 

valamennyi idő múlva visszajött babel, elhúzott a korláttól, ahogy voltam, térden állva lábával szétterpesztett és olyasmit művelt velem, ami egyszerre gyönyör és kín. amikor a popsimban érzem az ujját, akkor egyszerre szeretnék meghalni és újjászületni. talán giccsesen hangzik, de ha egyszer így tudom csak kifejezni? tegnap nem bírtam, úgy pörgetett, hogy már a térdemen sem álltam (egyébként tényleg nem álltam, vajon akkor min?). kivisítottam babelt magamból, utána mintha leeresztettek volna. az már csak adalék, hogy közben eleredt az eső, ott fetrengtem a vizes kövön… babel itt is csinált pár képet rólam, azokat még nem is tudtam megnézni, ejnye.

 

visszamentünk a házba. úszkáltunk a forró vízben, szeretkeztünk (vagy dugtunk?). szerintem nekem valami furcsa élményem kötődhet a megszületésemhez, mert hihetetlenül akarom, ugyanakkor félek is, amikor babel úgy hajol rám, hogy teste teljesen elnyom, nem kapok levegőt, nem tudok moccanni, csak az ő testét érzem, az ő mozgását követem. ez a beszorulás valahogyan össze van kötve azzal, amit érezhettem, amikor szültek. tegnap annyira babel testében voltam, hogy a szíve voltam, annak képzeltem magam. minden egyes csípőmozdulatra lüktetek, továbbküldöm a vérét, összekeveredek magammal…

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*