aki most várja a legfrissebb veréses-bilincselős-szájpeckes-nyakörves beszámolót, ne olvassa el a következő bejegyzést. mert az utóbbi idők legromantikusabb időszakát élem és ebben a kedves popsi paskoláson és egy kis mellbimbó csipkedésen kívül mást nem nagyon akarok átélni. most a szívem hangzik, azért is hallgatok ilyen sokat, hogy ne zavarjam meg ezt a belső... nem is békét, mert (sajnos) nincs béke a szívemben, de olyan ez, mint amikor egy csuda szép madarát pillantok meg és félek még levegőt is venni, nehogy elijesszem.
kezdődött minden még a parton, aztán pénteken babellel a teraszon szeretkeztünk. szépet. a város éjjeli fényeivel körülvéve. én magam a fellegek felett is egyben.
...fáj, hogy éveken keresztül hessegettem magamtól el a romantikus helyzeteket, zavarónak, nevetségesnek tartottam. annyi pragmatizmust és cinizmust gyűjtöttem, hogy bőven elegendő sok életre előre. örülök, hogy nem irtottam ki a szívemből teljesen a befogadó képességet és hálás vagyok babelnek, hogy – nem is direkt? – segít felszínre hozni a legszebb érzéseket, élményeket.
sokat beszélgetünk babellel arról, mi a boldogság. hát ez (is) – feltöltődni érzelmekkel, átélni a lebegést. olyasmit megélni, amitől jobb leszek, ami tartást ad a nehezebb napokra. kevesen értik meg, de boldogságot érzek, amikor visítok a fájdalomtól, amikor csíkosra van verve a fenekem. és boldogságot érzek, amikor egy romantikus estét élek meg...
