nem szeretem. félek tőle. lebénít. ha babel rakja fel, akkor minden mozdulat kin, szúró, égető érzés a mellbimbóban. amíg mozdulatlanul állok, térdelek vagy fekszem, kibírható. abban a pillanatban, ahogy a lánc vagy a csipesz vége megmozdul, jön a halálom. úgy nyilall, hogy a gerincemen végig fut az éles fájdalom. az ütés után érzetthez képest ez nem múlik el pár másodperc alatt, hanem visszhangzik ide-oda a testemben, csak rá tudok figyelni, semmi másra. minden perccel egyre mélyebbre kerülök és egy idő után már bármire hajlandó vagyok, csak szabaduljak meg ezektől a fém tűktől, amik kínozzák a mellemet és egész testemet.
a csipesz levétele külön mutatvány – nagyon-nagyon össze kell szednem magam ehhez. ahogy lazul a szorítás, úgy áramlik vissza a vér a mellbimbómba, ettől olyan fájdalmat érzek, mintha tűzforró folyadékot áramoltatnak a mellemben, egyszerre éget, csíp és szúr… hasonlót tapasztaltam tetoválás közben, amikor tűvel folyamatosan szurkálták a bőrömet, érzésre meg olyan, mintha karcolnák, kaparnák le a bőr legfelső felületét.
legutóbb megkértem babelt, hogy vegyük le, nem bírom. ekkor merült fel a kérdés, hogy vajon babelt az esztétikai látvány vagy a fájdalmam érdekli. akkor este úgy fejeztem ki magam, hogy remélem, hogy a látvány és nem a fájdalom (mivel a legelején így alakult – babelnek nem okoz örömöt a szenvedés, de miattam, nekem megteszi, ha örömöt ad ezzel). azóta hangolódtam kicsit a belső „zajokra” és azt látom, hogy voltaképp nem lenne ellenemre, ha babelt is felizgatná a téma… egyelőre nem látom, merre jutunk ezzel, mindenképpen érdekes és izgalmas területekre mehetnék, mehetünk.
a mellcsipesz viselése arra döbbentett rá, hogy nem bírom a folyamatosan jelentkező, hosszan tartó fájdalmat.
talán írtam már, az egésznek egy nagyon fontos és örömteli hozománya lett – végre érzékeny lett a mellem. jó pár napja babel megmorzsolgatta az ujjaival a mellbimbómat, úgy éreztem, a csiklómmal teszi, pedig nem, a keze végig fent volt. mintha áramot engedtek belém – végig futott rajtam a remegés, az idegszálaim „felizzottak”, izmaim megfeszültek. hűűű... ezért köszönöm babelnek a szenvedést, ezért megérte.